Epizód a kiválasztottak világából

2107. Jákob hava 14.

Reggel volt, Y'srapes utcáin köd gomolygott, csak a járőrök alakjai látszottak, ahogy a távolban csőre töltött fegyvereikkel az utat pásztázták. A házak ősrégiek voltak, még abból a korból származtak, amikor a gójok a magukénak vallották a várost, és a Provinciát, melyet valaha Magyarországnak hívtak...

Altzek felébredt. első pillantása a falon elhelyezkedő kamerára esett, amelyből minden helységre jutott egy. "Otthon édes otthon"-mondta, miközben felöltötte overallját. Az ételautomatához vonult,  beledobott 5 kreditet, mire az kiadott egy élelmiszerfejadagot. Volt benne minden amire egy hozzá  hasonló gójnak szüksége lehetett: egy szelet kenyér, egy 2dl-es palack, tele desztillált vízzel, és persze a kiválasztottak által nyomtatott szórólap, melyre a következő szavak voltak írva: "Szolgálat, Alázat, Munka". Ez volt a kiválasztottak hármas jelszava, amelyet minden lehetséges alkalomkor sulykoltak a gójokba. Altzek ezután bement a tisztálkodó-kabinba, mely alig volt nagyonbb mint egy telefonfülke. Belenézett a tükörbe: rövidre nyírt barna haját megigazította, megmosta fogait.

Ahogy kilépett a lakótömbből, ahol az otthona volt, egy járőr közelített feléje. Altzek pulzusa emelkedni kezdett, izzadása azt jelezte, hogy bár a Rendszervédelemről semmi rosszat nem hallott soha, mégis tart tagjaitól. A járőr igazoltatta Altzeket, arcát nem lehetett látni a fényvisszaverő sisaktól. Altzek egyenesen a gyárba vette az irányt, sietős léptekkel haladt, mivel az utcán már csak 20 szegmensig lehetett tartózkodni, utána már életbe lépett a  tűzparancs. Végül elérte a gyárat, bejelentkezett a bejáratnál, és beállt a csarnokba a munkatársai mellé. Rendezetten, oszlopokban sorakoztak fel a munkások. Várták, hogy elkezdődjön a szolgálat. Altzek számára ez a várakozás  volt minden megpróbáltatás közül a legkibírhatatlanabb. A szemkontaktus tilos volt, lehajtott fejjel kellett állni. Néhány másodperc múlva hallotta, ahogy a nehéz vasajtó kinyílik, és kilép onnan a gyár vezetője. A munkások felnéztek a kilépő kiválasztottra, aztán a szokásoknak megfelelően térdre borulva köszöntötték. Ezután következett a Fegyelem perce. Az őrök kiválogattak két munkást és a többi szeme láttára elkezdték ütni-vágni. A kiválasztott szemei csak úgy csillogtak ahogy a szerencsétlen munkás vére a padlóra fröccsent, nagy, horgas orrával a levegőbe szimatolt, és

elmosolyodott. Megkezdődött a munka: futószalag mellett kellett konzerveket gyártani. Altzek sosem értette, kinek van szüksége ennyi konzervre, de ez nem is rá tartozott, ő csak egy gój. A munka 10 óráig tartott, semmi említésre méltó nem történt, ez a nap is csak olyan volt mint a többi. A munka végeztével Altzek elindult a lakótömbjébe. Amikor hazaért, leült egy székre, és elkezdte kortyolni a kávéját, amit az automatából szerzett. Ezután olyan érzés fogta el Altzeket, ami még soha: úgy érezte fel kell mennie a tömb tetejére. Ezt nem tudta mire vélni,  de érezte, ennek így kell történnie. Felment tehát, bár tudta, hogy ezzel a saját halálos ítéletét írta alá.

Amint felért a tetőre, megállt. Beleszagolt a levegőbe, amely mintha más lett volna. A nap éppen nyugovóra tért, eltűnni készült a város peremén. Ahogy a leszálló nap utolsó sugarai megvilágították Altzek arcát, szeméből egy kövér könnycsepp gördült le. Érezte, hogy a tudata felszabadul, megértette végre mi is a szabadság: nem a tett, hanem a gondolat szabadsága. A nap eltűnt a látóhatáron, az égbolt tetejét pirosba borította, alatta a fehér beton épületek virítottak, a házak tövében pedig a dísznövények zöldellettek. "Piros, fehér, zöld"-mondta Altzek, és arra gondolt, miért is érzi különlegesnek ezt a három színt. Lassú léptekkel a tető pereme felé indult, majd megállt ott. Azokra gondolt, akik  valamikor a múltban még tehettek valamit, amikor még nem a kiválasztottak uralkodtak. Felnézett az égre, még egyszer utoljára. Mintha valaki figyelte volna onnan fentről. Altzek tudta ki volt: a Magyarok Istene. Felkészült, hogy elmenjen hozzá. Altzek elrugaszkodott a betontól, és az utolsó gondolata már csak ennyi volt: "Haza"...